A kerámia születése a föld által adott három kulcsfontosságú anyaggal kezdődött: a kaolinnal (finom, fehér agyag), a kvarccal (keményedő homokszemcsék) és a földpáttal (az olvadáspontot csökkentő ásványok). Ha ezt a három összetevőt meghatározott arányban összekeverjük, hasonlóan a liszthez, a cukrhoz és a kelesztőszerhez a sütemény sütésénél, a kaolin a plaszticitást, a kvarc biztosítja a késztermék szilárdságát, a földpát pedig segíti az anyagok összeolvadását az égetés során. A különböző arányok számtalan változatot hoznak létre, az áttetsző porcelántól a kemény kőedényig.
A varázslat az agyagtól a művészetig
Miután a nyersanyagok mosáson, finomításon és öregítésen esnek át, a kézművesek olyan módszerekkel formálják meg őket, mint a dobás, öntés vagy préselés. Ebben rejlik egy érdekes jelenség: a nedves agyag körülbelül 20% vizet tartalmaz, amely száradás után 10%-kal zsugorodik. A tüzelési szakaszban rejlik az igazi alkímia. Amikor a kemence hőmérséklete 1200 fok fölé emelkedik, a földpát üveges fázisba olvad, bekapszulázza és megköti a többi részecskét-. Ezt a folyamatot szinterezésnek nevezik, hasonlóan ahhoz, hogy a laza homokot szilárd kőzetté alakítsák.
A modern kerámia evolúciója
A kortárs kerámia már régen áttörte a hagyományos formulákat. Az alumínium-oxid kerámiák akár 1600 fokos hőmérsékletet is elviselnek, a szilícium-karbid kerámiák pedig olyan kemények, mint a gyémánt. Az orvosi kerámiák még az emberi csontokhoz is tökéletesen illeszkednek. A tudósok öngyógyító kerámiákat is fejlesztenek-, amelyek a kagylók szerkezetét utánozzák, hogy tartósabbak legyenek. Ezek az újítások a kerámiát az étkészlettől a csúcstechnológiás -technológiai területekig, például a repülőgép-hajtóművek lapátjaiig és a mesterséges kötésekig vitték.
